Mindig többet akart, mindig máshol akart lenni. Mire megkapta a pompát, már késő volt.
Állt az erdőben egy kis fenyő,
nap simogatta, szél volt a kendő.
Mégis a szíve mindig máshol járt:
a „ma" túl halk volt, a „holnap" túl nagy.
Jó helye volt, nap érte, levegő,
madárdal fölött ringott a tető.
A parasztgyerek csak megállt, nevetett:
„Milyen szép ez a kicsi fa!" — és ment.
Ő meg csak sóhajt: „magasabbra nőni",
nem tud a fényben egyszerűen fürödni.
Tél jön, nyúl ugrik — bosszantó játék,
mert ő a csúcsra vágyik, nem a lágyat.
Nőni, nőni — azt hittem, ez a cél,
de közben a jelen rám csukta a tél.
A vágyam arany, de a kezem üres,
mert ami itt volt kincs, azt elengedtem némán, türelmetlenül.
És mire pompa lett, már nem volt bennem dal,
csak kérges hiány, ami belül felzabál.
„Elmúlt, minden elmúlt" — későn ér a fény:
az élet nem holnap, hanem most az enyém.
Favágók jönnek — recseg-ropog az ég,
faóriások zuhannak, mint a vég.
„Hová viszik őket?" — kérdez a félelem,
a gólya felel: „árboc lett belőlük a tengeren."
Karácsony táján verebek zsinatolnak:
„Meleg szobában állnak, díszekbe fogva,
aranyalma, mézeskalács, száz gyertya lángja,
pompa és fényesség — az ágak koronája!"
Ő lázban ég: „vigyenek már engem is!"
Nem hallja a napsugárt: „Örülj az ifjúságnak itt!"
Nőtt, zöldellt, sötétzöld pompában állt —
s karácsony táján őt vágták ki: „Ez a legszebb!" — és kész, eltalált.
Nőni, nőni — azt hittem, ez a cél,
de közben a jelen rám csukta a tél.
A vágyam arany, de a kezem üres,
mert ami itt volt kincs, azt elengedtem némán, türelmetlenül.
És mire pompa lett, már nem volt bennem dal,
csak kérges hiány, ami belül felzabál.
„Elmúlt, minden elmúlt" — későn ér a fény:
az élet nem holnap, hanem most az enyém.
Beállítják homokba, zöld szövet takar,
színes hálók csüngnek — cukorral tele a falat.
Aranycsillag a csúcson, babák a tűk között,
száz piros-kék-fehér gyertya — és reszket a törzs, a gyök.
„Ma este meggyújtjuk!" — és felgyullad a világ,
de egy láng perzsel, s a fát kirázza a rángás.
Gyerekek rontanak be, ujjongás a terem,
leszednek mindent rólam — és már nem én kellek, csak a szerzemény.
„Most egy mesét!" — Együgyű Jankó lebucskázott a grádicson,
mégis becsületet nyert — királykisasszony a karján, nagyon.
Én meg elhiszem: „hátha nekem is jut majd csoda",
s virrasztok reménnyel… míg reggel kivonszolnak a padlásra.
Nőni, nőni — azt hittem, ez a cél,
de közben a jelen rám csukta a tél.
A vágyam arany, de a kezem üres,
mert ami itt volt kincs, azt elengedtem némán, türelmetlenül.
És mire pompa lett, már nem volt bennem dal,
csak kérges hiány, ami belül felzabál.
„Elmúlt, minden elmúlt" — későn ér a fény:
az élet nem holnap, hanem most az enyém.
Padlás sötét zugában „megvárom a tavaszt",
kisegér kérdi: „Boldog voltál?" — és belém mar a válasz.
Kinn kert illatozik, fecskék írnak zenét,
én meg sárgulok gaz között — szégyenből szőtt lepedék.
„Nézzétek, mit találtam ezen a csúnya, vén karácsonyfán!" —
aranycsillag le a csúcsról, recseg a múlt a csizmám alatt talán.
Fejsze jön, aprófává tör a nagyra vágyásom,
piff-puff a gyerekhang — és minden roppanás egy sóhaj:
egy nyári nap, egy téli éj, egy elszalasztott „most".
Vége a fának, vége a mesének is — vége, vége,
de ha hallod ezt a dalt: ne a holnapot kérd el… éld a szépet, ma végre.