A Halál a keresztapa. Megtanít gyógyítani, de egy feltétellel. Majdnem nyolc perc – és talán a legőszintébb dal az egész projektben.
Tizenkét száj vár, a polc meg üres,
éhség a csend, a remény keseres.
Éjjel is munka, nappal is könny —
egy ember áll ki az útra: nem enged, nem dől.
Porban jár a lába, vállán a világ,
tizenhárom gyermek — a szív mikor elég?
Kiáll az útra: „Ki áll mellém ma?
Ki lesz a fiam apja, ha nincs már gazdám?"
Jön az Isten: fényes, magasztos, nagy —
de a szegény tudja: az ő asztala mindig más marad.
Jön az Ördög: „Aranyat adok, mindent" —
de a hazug szájból hazug jövő cseng.
Jön egy árny — csendes, fehér, hideg,
nem kér semmit, csak megáll, és így szól tisztán:
„Én a Halál vagyok. Nem nézek rangot.
Nálam szegény és király ugyanarra a sorsra lángol."
Halál, keresztapa — jéghideg a kéz,
de több igazság van benne, mint ezer papi béke és ész.
Király meg koldus — mind ugyanott áll,
a végső szóban senki nem úr, senki nem király.
Halál, keresztapa — hallod a szót?
Adj egy utat, de ne olts el minden fényt és holnapot.
Mert aki csal, és kijátssza a sort —
a saját fáklyájával fizeti meg a tort.
Felnő a fiú — orvos, híres, nagy,
a Halál tanítja: „Figyelj, hol állok — és tudd, mi igaz."
Ha lábnál állok: gyógyíthatod még,
ha fejnél állok: engedj el — ez nem a te háborúd, ez az ég.
Híre száll messzire, arany hull a markába,
de a titok súlya belenő a csontjába.
Mert tudja: nem ő dönt — csak lát és engedelmeskedik,
és addig él a tudása, míg a büszkesége meg nem ébredik.
Halál, keresztapa — jéghideg a kéz,
de több igazság van benne, mint ezer papi béke és ész.
Király meg koldus — mind ugyanott áll,
a végső szóban senki nem úr, senki nem király.
Halál, keresztapa — hallod a szót?
Adj egy utat, de ne olts el minden fényt és holnapot.
Mert aki csal, és kijátssza a sort —
a saját fáklyájával fizeti meg a tort.
Megbetegszik a király — a Halál a lábánál áll,
az orvos lát, de valami megreped: „Még nem, még nem kell, megállj."
Megfordítja — egyszer megússza, a Halál elnéz,
de a figyelmeztetés hideg, mint a téli kövezet és a dér.
Aztán jön a lány — olyan szép, hogy fáj nézni,
olyan szép, hogy az ész elfelejt józannak, óvatosnak lenni.
Ott is lábánál a Halál — és az orvos megint csal,
a szépség legyőzi a tudást, és a szív nem hallgat a szóra ma.
A Halál nem kiabál — csak fogja a kezét, hidegen,
bevezeti a barlangba, ahol minden élet egy láng, törékenyen.
„Nézd a tiédet" — és az orvos látja már:
apró, pislákoló, majdnem semmi — és az alja nagyon hamar.
„Kérlek, hosszabbítsd meg—" de a Halál csak áll,
nem kegyetlenségből — mert a rend az egyetlen, ami mindent megvál.
Rárakja az újat — de a kéz megcsúszik,
és a régi láng kialszik.
Halál, keresztapa — most már értem én,
nem az ellenfél vagy — te vagy az egyetlen igazság és fény.
Mert aki szembemegy veled, az magát csapja be —
a fáklya úgyis elfogy, akár égeti magát, akár nem.
Halál, keresztapa — elviszed a szót,
elviszed a nevet, a kézfogást, a reggelt és a holnapot.
De elviszed a gőgöt is — azt a vakságot,
ami azt súgja: „Én több vagyok, én megúszom a határt."
Tizenkét száj volt. Egy fáklya lobogott.
Az orvos állt — a Halál csendben megfogott.
Éjjel is munka volt. Nappal is gond.
Egy fáklya pislákolva égett — aztán kioltott.