Egyre többet kér. Egyre többet kap. Aztán egyszer túl sokat kér. A dal is úgy épül – minden versszak erősebb az előzőnél.
Tengerszél, sós a csend,
kis putri, nagy éhség lent.
Kis putri áll a part szélén,
a holnap messze, nincs remény.
Ha fog a horog: jó a nap,
ha nem fog semmit: csend marad.
Egy nap a horgon nagy csapás,
szörnyű cápa, vad harapás.
Megszólal: „Ne bánts engem, kérlek,
elátkozott királyfi vagyok, érted?"
Kívánság, kívánság — nő, mint a dagály,
ma még csak ház kell, holnap már király.
Ami elég volt tegnap, ma már kevés,
a vágy benyel, és nem kér kegyelmet.
Kívánság, kívánság — szél tép, vihar kél,
a tenger színe is szürkébbé lesz, ha kérsz.
Aki mind feljebb akar menni, az zuhan,
végül a putrinál ébred újra… ugyanaz.
Az asszony mondja: „Ne légy bolond,
kérj házat, mert a putri rom."
A halász visszamegy, kiált,
a tenger fele felel a száj.
„Itt vagy-e, itt vagy-e, királyfi, szólj!"
Loccsan a víz, és jön a mordulós hang: „Mit akarsz, ó?"
„Putri helyett ház kell, tisztes, szép."
„Eredj haza, reggelre kész."
Kívánság, kívánság — nő, mint a dagály,
ma még csak ház kell, holnap már király.
Ami elég volt tegnap, ma már kevés,
a vágy benyel, és nem kér kegyelmet.
Kívánság, kívánság — szél tép, vihar kél,
a tenger színe is szürkébbé lesz, ha kérsz.
Aki mind feljebb akar menni, az zuhan,
végül a putrinál ébred újra… ugyanaz.
„Szűk a kőház — palota kell!"
„Palota kész — de királyné leszek!"
„Királyné vagyok — pápa leszek!"
„Pápa vagyok — Isten leszek!"
És minden szóval nő a sötét,
a tenger üvölt, elfogy a fék.
A halász reszket, de mégis megy,
mert az asszony hangja nagyobb, mint a menny.
Kívánság, kívánság — nő, mint a dagály,
ma még csak ház kell, holnap már király.
Ami elég volt tegnap, ma már kevés,
a vágy benyel, és nem kér kegyelmet.
Kívánság, kívánság — ha túl magasra szállsz,
a tenger egyszer visszahúz, és újra ott állsz.
Egy pillanat, és elmúlik a varázs,
reggel megint a putri: „Na, mi lett már?"
Tengerszél, sós a csend,
kis putri… nagy tanulság lent.