Hét fiútestvér, akiket hollóvá átkoznak. És egy húg, aki nem tudja elfogadni. Ez a legszomorúbb dal az albumon – és talán a legigazabb.
Egy szó elég, és szétreped,
a csend a házban mélyebb lett.
Hét fiú elszáll fekete szélben —
és egy kis lány marad egyedül, de nem egészen.
Hét fiú volt, egy kis huguk,
a házban zaj volt, szeretet zúgott.
De az anya szája kimondta a szót —
és a harag elvitte, ami visszahozhatatlan volt.
Hét holló száll el a ház felett,
az anya néz — és a szíve meghasadt, megrepedt.
A kislány nő fel, hallja a titkot,
anyja könnyéből érti meg: valami tőle is elvittek.
Visszahozom, visszahozom a testvérem!
Nem hagy nyugton a bűn, nem hagy a félelem.
Egy szó rontott el, egy szó sebet vág —
de egy tiszta szív is csodát csinálhat még ma.
Visszahozom, visszahozom a fényt!
A hallgatás is lehet ima, ha elég mély.
Ha fáj az út, én végigmegyek —
mert a szeretet nem felejt, és nem enged el.
Pogácsát süt az anyja, útraval,
a lány indul — se térkép, se határ, se jel.
Farkassal, rókával, madárral szól,
és minden jóság visszaadja, amit a világ elvett vol'.
Tengeren át, hegyen, erdőn megyen,
a kismadár hűségesen vele lebben.
Vörös-tenger partján alma esik elébe —
és a csutából hajó lesz, ami átviszi a mélybe.
Üveghegy tetején egy kis ház áll,
odabent hét holló — és a csend, ami megvár.
Három napig teríti az asztalt, bújik, vár —
és a negyediken előlép: „Testvéreim, itt vagyok már."
De a szabadításhoz ár van, kemény, véres, nehéz:
hét esztendő, hét félóra — és egy szó sem mehet szét.
Nem panasz, nem kiáltás, nem könny hangosan —
csak a szeretet dolgozik belül, csendben, megállás nélkül, magányosan.
És mikor már a máglya ég, és a parázs vár,
mikor minden elveszett, és nincs több holnap már —
letelik az idő. Egy szempillantás.
Hét holló megrázkódik — és hét testvér áll.
Visszahozom, visszahozom a testvérem!
Nem hagy nyugton a bűn, nem hagy a félelem.
Egy szó rontott el, egy szó sebet vág —
de egy tiszta szív is csodát csinálhat még ma.
Visszahozom, visszahozom a fényt!
A hallgatás is lehet ima, ha elég mély.
Ha fáj az út, én végigmegyek —
mert a szeretet nem felejt, és nem enged el.
Egy szó elég volt, hogy minden szétessen —
de egy élet elég volt, hogy minden visszajöjjön.
A hollók elmúltak, a testvérek állnak,
és a csend, ami maradt, most nem fájdalomból való.
Hanem abból, hogy valaki szeretett —
annyira, hogy évekig nem szólt, csak tett.
És ez az egyetlen csoda, ami valódi és igaz:
nem varázs — csak szeretet, ami nem adja fel soha, nem, sohasem, az.