Szilveszter este, mezítláb a hóban, egy szál gyufa a remény. Minden láng egy álom – kályha, liba, karácsonyfa, Nagyanyó. Az utolsó gyufa után nincs több hideg.
Szilveszter este, hó a vállon,
csöndbe fagy a város-álom.
Kék-piros a kis mezítláb,
a sötét ma mindent kiszív át.
Kegyetlen hideg, hull a hó,
a naptár szélén zár a szó.
Hajadonfőtt, mezítláb megy,
két papucsát elnyeli egy jegy.
Az egyiket viszi egy suhanc,
„bölcső lesz" — mondja, és tovább fut, bang!
A másik csak nyom nélkül marad,
mint minden, ami neki „hazajárna" — szakad.
Csak egy szál gyufa… csak egy kis fény,
hogy ne legyen a szívem jégverem, én.
Sercent a remény, de gyorsan kihűl,
a csodák ára: hogy senki se bűn, mégis bűnül.
Csak egy szál gyufa… egy tenyérnyi világ,
hogy ne a sötét mondja meg, ki vagyok, mi vagy.
Ha lehull egy csillag, egy lélek hazatalál,
és én is mennék… Nagyanyó, vigyél magaddal már.
Rongyos kötényben kénes gyufa zörög,
skatulyát szorít, mint utolsó örök.
Egész álló nap: „gyufát vegyenek!"
de csak a szél felel, és a szemek elmennek.
Ablakból ragyogó világosság ömlik,
sült liba illata a szívre rögzít.
Behúzódik egy házszöglet alá,
mert otthon is farkasordító — és apja verésre áll.
Csak egy szál gyufa… csak egy kis fény,
hogy ne legyen a szívem jégverem, én.
Sercent a remény, de gyorsan kihűl,
a csodák ára: hogy senki se bűn, mégis bűnül.
Csak egy szál gyufa… egy tenyérnyi világ,
hogy ne a sötét mondja meg, ki vagyok, mi vagy.
Ha lehull egy csillag, egy lélek hazatalál,
és én is mennék… Nagyanyó, vigyél magaddal már.
Végre rászánja: falhoz dörzsöl egyet — sercen,
meleg, mint gyertyaláng, a kéz fölött rezzen.
Réztetejű vaskályha — ott ülne előtte,
de kilobban… és marad a fal, a fagy, a csöndje.
Új gyufa: a fal tiszta üveg,
hófehér terítő, porcelán, ünnep.
Sült liba bukdácsol, késsel-villával jönne,
de kihuny — és a vágy a gyomorban dörömböl, önnön.
Új gyufa: karácsonyfa, száz gyertya, tarka dísz,
amit csak kirakat ígért, most belülre visz.
A gyertyák csillaggá emelkednek — és egyszer csak:
„Valaki meghalt…" — s a mondat belé fagy, mint a harapás.
Csak egy szál gyufa… csak egy kis fény,
hogy ne legyen a szívem jégverem, én.
Sercent a remény, de gyorsan kihűl,
a csodák ára: hogy senki se bűn, mégis bűnül.
Csak egy szál gyufa… egy tenyérnyi világ,
hogy ne a sötét mondja meg, ki vagyok, mi vagy.
Ha lehull egy csillag, egy lélek hazatalál,
és én is mennék… Nagyanyó, vigyél magaddal már.
Megint odadörzsöl: nagy világosság kél,
ott áll a Nagyanyó, szelíden hív, nem kér.
„Ne hagyj itt…" — s egy csomag gyufa napként lobban,
karjára emel… és fent már nincs hideg, éhség, félelem — csak otthon.
Új esztendő reggelén: mosoly az arcon,
körülötte gyufásskatulya, elégett szálak a havon.
„Melegedni akart…" — mondják, és mennek tovább,
de ő már tudja: a fényesség nem itt lakik — hanem odaát..