Elcseréli a hangját két lábra, a tengerét egy királyfi mosolyára. Minden lépés fáj, és a végén mégis ő mond le. Nincs happy end.
Kékséges kék a víz, üveg a csend,
mélységes mélyben alszik a rend.
Korallpalota, borostyán-ablak,
a vágy ott ring, ahol hang se marad.
A tenger alján tündöklő ház,
kagylók nyitódnak — gyöngy a varázs.
Hat nővér nevet, fénylik a kert,
de én csak tűnődöm: fent mi a perc.
Fehér márványszobor a bíbor alatt,
rózsapiros szomorúfűz rám hajol, rám marad.
Azt kérdem a nagyanyótól újra meg újra:
„Ott fent a madár… miért énekel, ha víz se húzza?"
Adj két dorongot a halfarok helyére,
ha kell, a szívem verjen pengék élére.
Elcserélem a hangom egyetlen igenre,
csak legyen lelkem — ne csak fehér tajték a tengerre.
És ha nem engem választasz, ha más lesz a pár,
a hajnal belém hasít: maroknyi habbá száll.
De inkább fájjon minden lépés, mint a kés,
mint némán nézni, hogy a szerelem elvérzik és kész.
Tizenöt év — és buborék a test,
a hold ezüstje a felszínre vezet.
Háromárbocos hajó, lampion-ég,
tűzijáték — mintha csillag zuhogna szét.
Ott áll a királyfi, fekete szem, fehér arc,
nevet, kezet ráz — bennem meg ár-apály harc.
Jön a vihar, fekete hegy a víz,
recseg a fedélzet, a főárboc nádszálként hasad szét, kész.
Átkarolom — nyakán a sorsom,
csókolom homlokát, s bennem egy mondat: „tartsd meg, most!"
Templom közelében partot ér a teste,
de rám nem mosolyog — más kapja a „köszönöm"-öt helyette.
Adj két dorongot a halfarok helyére,
ha kell, a szívem verjen pengék élére.
Elcserélem a hangom egyetlen igenre,
csak legyen lelkem — ne csak fehér tajték a tengerre.
És ha nem engem választasz, ha más lesz a pár,
a hajnal belém hasít: maroknyi habbá száll.
De inkább fájjon minden lépés, mint a kés,
mint némán nézni, hogy a szerelem elvérzik és kész.
Morajló örvény, malomkerék-sodrás,
polip-erdő nyálkás karjai: „maradj!" — szorítás.
Forró iszapmező — a boszorkány nevet:
„Ostobaság, királykisasszony, de jókor jöttél, gyerek."
„Fő a tisztaság!" — s fekete vér csöppen az üstbe,
a varázsital metsző, mint kétélű kard, torkot ütve.
„Nekem a hangod kell." — és elnémul az ég,
csak beszédes szem marad, meg a fájás, ami mindig ég.
Hajnali hold a márványlépcsőn, egy korty — és szétesek,
felpiroslik a nap, s én vérző lábnyomokkal ébredek.
Minden lépés: kés élére hágok, mégis megyek,
mert a királyfi keze vezet… és én belehalok, de nevetek.
Adj két dorongot a halfarok helyére,
ha kell, a szívem verjen pengék élére.
Elcserélem a hangom egyetlen igenre,
csak legyen lelkem — ne csak fehér tajték a tengerre.
És ha nem engem választasz, ha más lesz a pár,
a hajnal belém hasít: maroknyi habbá száll.
De inkább fájjon minden lépés, mint a kés,
mint némán nézni, hogy a szerelem elvérzik és kész.
Menyegző-hajó, bíbor sátor, csönd a fedélzeten,
a keleti ég alja vékonyodik — tudom, itt a vég, velem.
Nővéreim jönnek: levágott haj, sápadt tekintet, kés,
„Szúrd szíven — és visszakapod a mélyt" — de remeg a kéz.
Fölé hajolok, a homlokán még ott a régi csoda,
kés a tengerbe hull — csillámló hullámokba oldva.
Belevetem magam — fehér tajték a test,
és akkor… meleg nap csókol, s a rettegés elereszt.
„A levegő leányai között" — zsong a hangom, új,
háromszáz év: jócselekvésből épül az út.
És végre sírok — az első könny: nem víz mossa le,
hanem a boldogság… hogy a lelkem mégis meg lehet.