Fél lábon áll, de nem billen. Zuhanás, csatorna, halgyomor – és végül a kályha tüze. Ami megmarad: egy ólomszív.
Egy ócska ólomkanálból születtünk,
huszonöt testvér — egyformán fénylettünk.
A doboz kinyílt, és a világ rám szólt:
„Ólomkatonák!" — és bennem a sors már tombolt.
Piros-kék egyenruha, puska a kézben,
szemem egyenest előre — fegyelem a vérben.
Csak én lettem más: a huszonötödik,
fél láb jutott nekem — mégis állok, ameddig.
Papírmasé kastély, tükör-tó a kert,
viaszhattyú úszik — csöndje rám nehezedett.
Kapuban egy táncosnő, gyolcs a szoknya,
aranycsillám rózsa a mellén — mintha nap volna.
Egy lába magasban — nem láttam, csak hittem,
„ő is féllábú" — és a szívem odakötött innen.
Tubákosszelence mögött, nesztelen őrség,
én voltam a rend… és lettem a kérdés.
Rendíthetetlen — akkor is, ha fáj,
ha a világ kicsúfol, ha eldob, ha széttép, ha száj.
Nem kiáltom: „itt vagyok!" — az nem illik, tudod,
inkább némán ég bennem a mondat: „csak melletted maradok."
Rendíthetetlen — fél láb, teljes hit,
ha zuhan a menny, én akkor is egyenest viszlek itt.
És ha végül hamu lesz a térkép, az út, a jel:
egy ólomszív marad — ennyit ér a szerelem.
Éjfélt üt az óra — hopp! nyílik a fedél,
fekete ördögfiók: „Minek nézed? Nem tiéd."
Úgy teszek, nem hallom — katonához méltón,
de reggel az ablak kivágódik… és már zuhanok.
Harmadik emeletről, fejjel a kőre,
csákó meg szurony két macskakő közé szorul örökre.
A fiú keres, a szolgáló topog,
de én nem kiáltok — mert az egyenruha parancsot ad: hallgatok.
Eső szakad, majd két utcagyerek nevet:
„Csónakáztatjuk!" — újságpapír-ringat engem.
Csatorna-hullám, sötét híd alatti éj,
vízipatkány vicsorog: „Útlevél! Vám! Mit érsz?"
Én csak markolom a puskát — némán, keményen,
mert van, amit nem lehet papíron bizonyítani, sem éneken.
Rendíthetetlen — akkor is, ha fáj,
ha a világ kicsúfol, ha eldob, ha széttép, ha száj.
Nem kiáltom: „itt vagyok!" — az nem illik, tudod,
inkább némán ég bennem a mondat: „csak melletted maradok."
Rendíthetetlen — fél láb, teljes hit,
ha zuhan a menny, én akkor is egyenest viszlek itt.
És ha végül hamu lesz a térkép, az út, a jel:
egy ólomszív marad — ennyit ér a szerelem.
Zúgás-morgás — gyűjtőcsatorna-vízesés,
papírcsónak pörög, megtelik, süllyedés.
Nyakig vízben állok, mégis tartom magam,
és a fülemben egy régi dal: „Isten áldjon, jó vitéz… halálba!" — szavam.
Kettészakad a papír — kibukom, s elnyel egy hal,
gyomor-sötét, szűk világ, mégis egyenes marad a tartásom, az akaratom.
Villámfény, napfény — „Az ólomkatona!"
piac, konyha, nagykés — és a csoda: vissza ugyanoda.
Ott a kastély, ott a táncosnő, fél lábon áll ma is,
és én… hajszálra vagyok a sírástól, de katona vagyok, nem illik.
Nézünk. Nem beszélünk. A csendünk eskü.
És akkor egy kéz — értelmetlen ítélet:
kályhába hajítanak… talán az ördögfiók nevet.
Rendíthetetlen — akkor is, ha fáj,
ha a világ kicsúfol, ha eldob, ha széttép, ha száj.
Nem kiáltom: „itt vagyok!" — az nem illik, tudod,
inkább némán ég bennem a mondat: „csak melletted maradok."
Rendíthetetlen — fél láb, teljes hit,
ha zuhan a menny, én akkor is egyenest viszlek itt.
És ha végül hamu lesz a térkép, az út, a jel:
egy ólomszív marad — ennyit ér a szerelem.
A tűz vörös fényében lepattog a festék,
nem tudom, a láng éget-e… vagy a kimondatlan ígéret.
Léghuzat csap, a táncosnő beröppen, mint tündér,
lobbant egyet — és ránk borul a végleg.
Én zsugorodom: ólomgomolyag, néma jel,
másnap a hamuban egy kis ólomszív felel.
Belőle ennyi maradt: tartás és vágy,
a táncosnőből aranycsillám rózsa — szénfeketére perzselve már.