Ezzel a dallal kezdődött minden. A királylány azt mondja: úgy szeretlek, mint az emberek a sót. Az apja megérti – későn.
Csend ül a trónon, csillan a szó,
de mi ér többet… mint a só?
Király kérdezte: „Szeretsz-e?"
Lányai feleltek: „Mint aranyat, kincset."
A legkisebb állt, tiszta szem,
„Úgy, mint a sót" — mondta csendben.
A király dühös: „Sértés ez!"
Elzavarta: „Menj, nem kellesz!"
Ment a lány, vitte a hitet,
hogy az igaz szó egyszer visszainteget.
Mint a só… úgy szeretlek én,
nem csillog, mégis mindenhez kell.
Az arany szép, de éhes maradsz,
ha nincs benne íz, ha nincs benne igaz.
Mint a só… a mindennapi fény,
csendes erő, ami életet ér.
A szeretet nem hangos ajándék,
hanem ami megtart — amikor minden más szétmállik.
Lakoma lett, arany tányér,
de az étel ízetlen — csak árnyék.
„Hol a só?" — kérdi a király,
s a terem hirtelen némán áll.
Akkor értette: mi hiány,
nem a drágaság, hanem a család.
Kereste lányát, bocsánat szállt,
és a szívében kinyílt a világ.
Mert ami alap, azt néha nem látod,
amíg el nem fogy alólad a lábad.
A só nem ékszer — mégis király:
a szeretet is ilyen, ha igazán fáj.
Mint a só… úgy szeretlek én,
nem csillog, mégis mindenhez kell.
Az arany szép, de éhes maradsz,
ha nincs benne íz, ha nincs benne igaz.
Mint a só… a mindennapi fény,
csendes erő, ami életet ér.
A szeretet nem hangos ajándék,
hanem ami megtart — amikor minden más szétmállik.
Csend ül a trónon, de tiszta a szó:
„Bocsáss meg… te voltál a só."