Mindenki megpróbálja megnevettetni, és mindenki elbukik. Aztán jön valaki, aki nem is próbálja – és az sikerül.
Csend a várban, hajnalfény,
mosoly nélkül él a remény.
Szomorú a királykisasszony,
nevetés nincs, csak néma asszony.
Arany tányér, selyemszék,
benne mégis üres a lék.
Jött sok udvarnok, drága szó,
de mindnek a szíve üveggó.
Egy szegény legény állt a kapunál,
csak egy kis dal — és tiszta bátorság.
Nevess, királykisasszony, nevess!
A könny is elfárad, ha nincs szeretet.
Nem arany kell, nem nagy csoda,
csak egy igaz perc, mi hazahoz oda.
Nevess, királykisasszony, nevess!
A szívedben nyíljon ki a csend.
Mert a boldogság nem a trónon lakik,
hanem ott, ahol a lélek megnyílik.
Legény mondta: „Figyelj ide,"
s egy botból furuját csinált neki.
Dalt fújt rá, kicsit bolond,
táncot járt, és nagyot botollott.
A nép nevetett, a vár zenélt,
a kisasszony szíve megremegt.
Először csak néz, aztán mosoly,
aztán kiszakad: „haha!" — és gyógyít.
És mikor végre felszállt a kacaj,
a sötét árny elengedte a lakatot.
A király súgta: „Most értem már:
nem a kincs gyógyít — hanem a tiszta szándék."
Nevess, királykisasszony, nevess!
A könny is elfárad, ha nincs szeretet.
Nem arany kell, nem nagy csoda,
csak egy igaz perc, mi hazahoz oda.
Nevess, királykisasszony, nevess!
A szívedben nyíljon ki a csend.
Mert a boldogság nem a trónon lakik,
hanem ott, ahol a lélek megnyílik.
Csend a várban… de most már fény,
mosoly lett a régi remény.