Tizenegy fivér hattyúvá átkozva. Egy húg, aki némán szövi az ingeket csalánból, hólyagos kézzel, a máglya lángjáig. Az áldozat itt nem metafora.
Tizenegy fivérem sötét égbe szállott,
Tépem a csalánt, hogy megtörjem az átkot.
Hólyagos a kezem, ajkam némán zárul,
Testem a fájdalom oltárára hárul.
Ha kigyúl a máglya a lábaim alatt,
Akkor is szövöm e kegyetlen fonalat!
Minden csepp vérem a testvérem élteti,
Hófehér szárnyukat a szél is félti!
Boszorkánynak hív a tomboló tömeg,
Lelkem a sötétben cseppet sem remeg.
Az utolsó inget is az égre dobom,
S a hattyúk leszállnak a poros utamon.
Ha kigyúl a máglya a lábaim alatt,
Akkor is szövöm e kegyetlen fonalat!
Minden csepp vérem a testvérem élteti,
Hófehér szárnyukat a szél is félti!
Emberré válnak, a varázslat törik,
Lángoló máglya a mélybe is dől itt.
Könny mossa arcomat, megjön a hangom,
Vége az éjnek, megkondul harangom!
Ha kigyúl a máglya a lábaim alatt,
Akkor is szövöm e kegyetlen fonalat!
Minden csepp vérem a testvérem élteti,
Hófehér szárnyukat a szél is félti!
Szabadok vagytok... Szabad a szavam...
A csalán levele elhull a porban.