A fiú elindul a gyógyító vízért. Az út hosszú, a testvérek árulnának, és a király vakon vár. Ez a szomorúbb dal – de az igaz.
Ó-ó, fény a dalban, szem a dalban,
ó-ó, indul a vándor-utam.
Vak a király, sötét a trón,
gyógyírra vár a bús valón.
Három fiú áll sorba még,
de kettő csak dühöt cserél.
Kés villan át, ajtóba áll,
a bátorság bennük megáll.
A legkisebb nem fut el már,
szívében él egy tiszta láng.
Énekelj, aranytollú madár,
hozd vissza a nappali nyárt!
Ha jó a szív, nem alkuszik,
a fény a dalból megszületik.
Énekelj, aranytollú madár,
nyíljon ki e vak határ!
Mert aki hű, az hazatalál,
és igazság lesz a koronán.
Róka jön, ravasz tanár,
„Hallgass rám, és célba jársz."
Ló ezüst, sörény arany,
kincs csillan, mint hajnali harang.
Testvér-bűn, sötét beszéd,
erdő mélyén kés a vég.
De csodafű, zöld tenyerű,
felráz a földből: „Élj, fiú!"
A madár némán bújt, nem szólt,
hamis kéz fogta a kalitkót.
De mikor az igaz belép,
a dal egyszerre felszakít szív-ég.
Énekelj, aranytollú madár,
hozd vissza a nappali nyárt!
Ha jó a szív, nem alkuszik,
a fény a dalból megszületik.
Énekelj, aranytollú madár,
nyíljon ki e vak határ!
Mert aki hű, az hazatalál,
és igazság lesz a koronán.
Ó-ó, fény a dalban, szem a dalban,
ó-ó… helyére áll a rend.