Az anya mindent odaad: a vérét, a haját, a szemét – csak hogy visszakapja a gyermekét. Nem kapja vissza. De megérti, miért.
Sötét az éjjel, a kályha lángol,
Lázas a gyermeke, messze e tájtól.
Kopog a Halál, mint árnyék lebben,
Elragad mindent a fagyos csendben.
Kitépem magamból, ami csak vagyok,
Éljenek benned a tiszta csillagok!
Megvakít engem a könnyes vizű tó,
De tudom, az égi akarat oly jó!
Tövises ágakat szorít a szívre,
Meleg vér csorog a fagyos ívre.
Kitépett ősz haja messzire rebben,
Vakon is kutat a dermesztő csendben.
Kitépem magamból, ami csak vagyok,
Éljenek benned a tiszta csillagok!
Megvakít engem a könnyes vizű tó,
De tudom, az égi akarat oly jó!
Kék vizű tóba hull két szeme tiszta,
Egyetlen magzatát nem kapja vissza.
Látja, hogy lenn az a jéghideg sírhalom,
Jobb, mint a földi és emberi fájdalom!
Kitépem magamból, ami csak vagyok,
Éljenek benned a tiszta csillagok!
Megvakít engem a könnyes vizű tó,
De tudom, az égi akarat oly jó!
Lehajtja fejét az üvegház mellett...
Nincs könny, ami hulljon a fellegek felett.