Lemegy az alvilágba, mindent megcsinál, és mégis elárulják. Ez a dal úgy épül, ahogy a mese – lentről felfelé.
Dob a föld, szól a vér,
Fehérlófia útra kél.
Fehér ló szülte, tején nőtt fel,
válla hegy, szeme villámjel.
Három társ áll mellé: „Jövünk!"
de az út mély, s benne dőlünk.
Kaput talál, vas a zár,
alatta sötét, alatta nyár?
Lent három sárkány tartja a bajt,
és fogva három királylányt.
Hé! Fehérlófia, vidd le a fényt!
Törd át a mélynek fekete éjét!
Ha igaz a szíved, nem nyel el a kő,
mert benned él a legnagyobb erő.
Hé! Fehérlófia, csapj oda jól!
De ne a dühből — a hűség szól.
Mert aki ment, az hazavisz,
s a hajnal végül rád esküszik.
Első sárkány jön: „Háromfejű!"
Fehérlófia áll: „Nem menekül."
Második üvölt, föld reped szét,
de ő csak lép: „Most jön a vég."
Harmadik, nagy, mint a hegyek,
körmön a tűz, a szemek szegek.
Királylányt ment, kötél a jel,
de fent a társ… könnyen felejt.
Kötél elszakad — árul a kéz,
a mélyben csend van, csak az ész.
Egy hang a sötétben: „Ne add fel, fiú!"
És ő feláll: „Én magam vagyok az út."
Hé! Fehérlófia, vidd le a fényt!
Törd át a mélynek fekete éjét!
Ha igaz a szíved, nem nyel el a kő,
mert benned él a legnagyobb erő.
Hé! Fehérlófia, csapj oda jól!
De ne a dühből — a hűség szól.
Mert aki ment, az hazavisz,
s a hajnal végül rád esküszik.
Dob a föld, szól a vér,
Fehérlófia hazatér.