Két lány, egy kút, két sors. Holle anyó igazságot oszt – de nem úgy, ahogy várnád. Ezzel a dallal nyílik a Grimm-oldal.
Kút peremén csend ül ma,
egy orsó csillan — és elnyeli a mélység nyoma.
Véres az ujj, de senki nem lát,
csak a víz tudja, mi vár odaát.
Két lány él egy ház falán,
az egyik szorgos, a másik lusta már.
A szorgos font hajnaltól estig,
véres ujjal, míg a teste szinte szétesik.
Kicsúszott az orsó, csobbant a víz,
mostoha szól: „Menj, szedd ki megint!"
Nem kérdez, csak ugrik — elnyeli a kút,
és túl a mélyen egy más világ nyílt kiút.
Rázd fel a párnát, szálljon a hó,
Holle anyó házában igaz a szó.
A szorgalom nem marad el soha —
aranyeső lesz a lelked jutalma.
Rázd fel a párnát, szálljon a tél,
a jó szív munkája egyszer visszaér.
Aki szívből adja, amit tud és kell —
az kincset kap, és hazatalál végül.
Kemence kiált: „Húzz ki hamar!"
A lány nem haboz, megteszi, amit a szó akar.
Almafa kér: „Rázz meg, kérlek szépen!"
Hull az alma, mint ígéret — sárga, édes, mélyen.
Házikó vár, öreg néz ki rám,
hosszú foga van, de kedves minden szaván.
„Csak jól vesd meg az ágyamat, kislány —
ha pihet rázol, odafönt hó hull a határán."
Rázd fel a párnát, szálljon a hó,
Holle anyó házában igaz a szó.
A szorgalom nem marad el soha —
aranyeső lesz a lelked jutalma.
Rázd fel a párnát, szálljon a tél,
a jó szív munkája egyszer visszaér.
Aki szívből adja, amit tud és kell —
az kincset kap, és hazatalál végül.
De jön a honvágy — húz a szív, a föld,
hiába jó itt, valami mégis visszakölt.
„Anyám, a házam, az utca, a szag" —
a lélek tudja: az otthon az, ami igazán megmarad.
Kapu nyílik: „Menj, amerre vágysz!"
És zuhog az arany, mint tavaszi napsugárzápor rád.
Otthon a kakas rikolt, büszke, hangos:
„Aranyos lányunk hazatért — és ez gyönyörös!"
De a mostoha néz, és a szeme számol:
„Kell ez nekem is" — és küldi a lustát, mohón, hamar.
Ő nem segít, nem kérdez, nem figyel —
csak vár a jutalomra, amit nem érdemel.
Rázd fel a párnát, szálljon a hó,
Holle anyó házában igaz a szó.
A szorgalom nem marad el soha —
aranyeső lesz a lelked jutalma.
De aki csak kér, és nem ad semmit,
akinek a szíve üres, és a keze mit sem tesz itt —
annak a kapu szurkot küld, nem fényt,
és a sötétség rajta marad, mint egy régi, nehéz szégyen.
Kakas kiált — kétféle hírt hoz ma:
arany ragyog az egyiken, a másikon szurok tapad.
Nem a sors döntött — te döntöttél régen,
minden reggel, minden munkában, minden apró, igaz tettben.