Az ismerős mese – de a Grimm-verzióban a kemence tüze valódi. Ebből nem szépség lett, hanem feszülés.
Süvít a szél, kopog a fa,
éhség a csend, üres a ház ma.
Két gyerek alszik, nem tudja még —
reggel az erdő lesz a világ, és a félelem az ég.
Apa sóhajt, anya hallgat,
a szegénység lassan mindent felfalat.
„Visszajövünk" — de a szó hazug,
a szeretet néha a legkegyetlenebb áldozat.
Jancsi nem sír — csak figyel, gyűjt,
fehér köveket rak le, ahol az ösvény kanyarít.
Esik egyet, még egyet ott,
a nyom hazavisz, mint csillag a sötét égbolt.
Ne add fel, Jancsi, ne add fel, Juliska,
egy morzsányi fény is lehet kiút ma!
Ha sötét az erdő, lépj egyet még —
a szeretetből mindig lesz elég.
Ne add fel, Jancsi, ne add fel, Juliska,
a bátor szív nem marad egyedül soha!
Ha csapda a ház, ha méz a fal —
az ész és a szív együtt feltalál.
Másodszor már nincs kő, csak morzsa,
de a madarak mind felszedik, és elvissza.
Elvész a nyom, elvész az út,
a fák között valami édes illat kinyújt.
Cukor a fal, a tető süti,
Juliska néz — de a szépség néha mérgezi.
Jön egy vénasszony, mézesmázos, lágy —
de a szemében ott lapul a csapda, a vágy.
Rácsapódik a rács — „Jancsi, bent maradsz!"
Juliska sír, de a könny mögött az esze nem falaz.
Napról napra hizlalják, várnak, lesnek —
de a kis lány tudja: a félelem csak addig úr, míg engednek.
A kemence láng, a csapda nyitva tátong,
a vén behajol — és Juliska szíve nem reszket, csak lát, és cselekszik, és bátran:
„Most vagy soha" — és a tűz felel,
a gonosz elveszi, amit a gonoszság érdemel.
Ne add fel, Jancsi, ne add fel, Juliska,
egy morzsányi fény is lehet kiút ma!
Ha sötét az erdő, lépj egyet még —
a szeretetből mindig lesz elég.
Ne add fel, Jancsi, ne add fel, Juliska,
a bátor szív nem marad egyedül soha!
Ha csapda a ház, ha méz a fal —
az ész és a szív együtt feltalál.
Erdőn át, kéz a kézben hazafelé,
két gyerek tudja most: a szeretet nem hagy cserben, nem, soha, semmivé.
A fény nem kőből van, nem morzsából —
a fény abból lesz, hogy egymást nem engedik el soha.