Három elátkozott királykisasszony, három próbatétel. Jankó nem hős – csak makacs. Néha az elég.
Dobban a föld, nyílik a kapu,
Jankó indul — nincs több tabu.
Jankó szegény, de szeme tűz,
nem fél a sötét, ha rátör, megküzd.
Három királykisasszony sír,
átok alatt mind a három él.
Kőfal magas, útja kemény,
de Jankó szíve a fegyverén.
Egy öreg szól: „Ne a kard, a szó,"
mert az átok kulcsa gyakran egy jó.
Héj, Jankó, tartsd a fényt!
Három szív vár a reményért.
A bátorság nem csupán erő,
hanem hűség — és tiszta idő.
Héj, Jankó, lépj tovább!
Törd meg végre az éjszakát!
Ha nem adsz fel, kinyílik a zár,
s a hajnal a tenyeredbe száll.
Elsőnél csábít hamis arany,
„Fordulj vissza, úgy jobb talán."
Másodiknál jön a nagy ijedés,
szél csap pofon: „Ez túl nehéz!"
Harmadiknál csend ül a tájon,
mintha megállna minden a pályán.
Jankó csak mondja: „Nem alkuszom,
akit szeretek, azt kihozom."
És mikor az átok hangja rákiált:
„Válassz egyet — a másik kettő ár!"
Jankó felel, nem remeg a száj:
„Háromért jöttem. A szív nem válogat már."
Héj, Jankó, tartsd a fényt!
Három szív vár a reményért.
A bátorság nem csupán erő,
hanem hűség — és tiszta idő.
Héj, Jankó, lépj tovább!
Törd meg végre az éjszakát!
Ha nem adsz fel, kinyílik a zár,
s a hajnal a tenyeredbe száll.
Dobban a föld, csitul a vihar,
három átok hull — és a hajnal itt marad.