Tizenkét hercegnő, akik minden éjjel eltűnnek. Egy katona jön rá, hova mennek – és az, amit talál, nem az, amire számít.
Éjjel a várban csönd ül a kőre,
tizenkét cipellő hull szét reggelre.
Senki nem tudja, senki nem látja —
de a titok mindig megtalálja a rését, és kiszáll a sötétbe.
Tizenkét lány él falak között,
nappal mosoly — de belül mit rejt a köd?
Reggel a cipellő rongy, kopott, lyukas —
az apjuk néz, de a szíve süket és vak.
Zárja az ajtót, kettős lakattal,
de a lélek nem fér el vas és akarat alatt.
Királyfi jön, királyfi megy — mind hiába,
az álomital elveszi eszét, életét, és szavát a.
Mert aki csak őriz, és sosem kérdez —
az nem apja a lánynak, csak börtönőre, semmi más.
A titok él, lüktet, lélekzik, növekszik —
és aki nem hall, az egyszer majd a csendbe süllyed el.
Szét-táncolt cipellő — mondd, hova mész?
Mi az, amiért minden éjjel a lélek elvész?
A titok édes — de a ketrec fáj,
és a szív addig táncol, míg valaki meg nem lát.
Szét-táncolt cipellő — hajnalra por,
de a vágy, ami hajtja — az nem hazug, az való.
Mert minden lélek keres valamit odalent —
szabadságot, zenét, egy pillanatot, ami az övé lett.
Jön egy katona, sebes, fáradt, szegény,
de a szemében ott van valami, ami több, mint remény.
Egy öreg asszony súg az úton, halkan:
„Ne idd meg a bort — és figyelj a csendben."
Varázsköpönyeg hull a vállára,
láthatatlan lesz — és követi a tizenkét lányt a mélybe le.
Ezüstfák csillognak, aranylombok rezegnek,
gyémánt levelek szikráznak — és a katona szíve megremeg.
Mert ő is látja most, amit a király sosem látott:
nem bűn ez, nem szégyen — ez a szomjas lélek kiáltás.
Tizenkét lány táncol, él, lélekzik odalent —
és a katona megérti: a szabadságnak mindig ára lett.
Szét-táncolt cipellő — mondd, hova mész?
Mi az, amiért minden éjjel a lélek elvész?
A titok édes — de a ketrec fáj,
és a szív addig táncol, míg valaki meg nem lát.
Szét-táncolt cipellő — hajnalra por,
de a vágy, ami hajtja — az nem hazug, az való.
Mert minden lélek keres valamit odalent —
szabadságot, zenét, egy pillanatot, ami az övé lett.
Tizenkét csónak ring a tó felett,
tizenkét királyfi vár — és a szív azt hiszi, szabad lehet.
Tánc a kastélyban, trombitaszó, dobpergés —
de a legkisebb lány tudja: ez az öröm törékeny, mint az üveg.
„Valami nincs rendjén" — súgja újra, újra,
de a nénje leszidja: „Ne rémüldözz, te dunnalúd, ostoba."
Mégis igaza van — mert ott ül köztük egy árny,
láthatatlan tanú, aki minden titkot lát és megért ma már.
A katona letör egy ágat — ezüstöt, aranyat, gyémántot,
egy kelyhet emel el — bizonyíték, nem bosszú, nem ítélet.
Mert ő nem büntetni jött — ő megérteni akart,
és a megértés az egyetlen, ami végül igazságot fakaszt.
Szét-táncolt cipellő — most már elég,
a titok kimondva nem börtön — csak fény.
A lányok nem gonoszak — csak élni akartak,
és az apjuk félt, ezért falakat raktak.
Szét-táncolt cipellő — szabad a szó,
a tánc igaz volt, csak a csend volt hazug és ható.
Mert minden léleknek kell hova mennie —
és ha befalazzák, a fal fog megrepedni.
Éjjel a várban most más csönd ül,
nem titok — csak béke, ami lassan szétül.
Reggel a cipellő új — reggel a lány szabad,
és a katona tudja: az igazság mindig megmarad.
Nem a győzelem számít — hanem hogy végre látták,
tizenkét szív vágyát, amit falak közé zártak.
A tánc nem szűnt meg — csak most már nappal is szól,
és a cipellő többé nem hull szét — mert a lélek szabadon él, és dalol.