Zsuzska alkut köt az ördöggel. De nem az ördög jár jobban. Ez a dal zárja az első albumot – és nem véletlenül.
Kop-kop… ki jár az ajtón túl?
Sötét szél hoz rossz szót, vadul.
Zsuzska ment a kút felé,
csillag nézett le odafentről rég.
Jött egy idegen, fekete kabát,
szeme parázs, mosolya csapdát lát.
„Adok kincset, adok ruhát,"
„csak írd alá, hogy a lelked nálam."
Zsuzska állt, nem remegett,
csak ennyit szólt: „Nem kérek, mehetek."
Nem adom el, nem adom el a szívem!
Nem lesz a lelkem alkudott kincsem.
Amit a rossz ad, azt vissza is kéri,
de a tiszta út a fényt megidézi.
Nem adom el, nem adom el a nevem!
Nem írom alá, hogy félelem legyen.
Inkább szegényen, de szabadon élek,
mert a szabadság az igazi ének.
Ördög nevet: „Majd megsegít!"
Zsuzska felel: „Segítek én magamig."
Kér egy próbát: „Egy éj, csak ennyi,"
„s reggelre úgyis fogsz könyörögni."
Éjfélkor jön a nagy ijesztés,
ablak zörög, lánc csörög, hideg a kés.
Zsuzska gyertyát gyújt, imát dalol,
és a sötét hátrál, mint rossz tanuló.
„Ha nem félsz, nem foglak" — súgta a mély,
és Zsuzska lépett: „A fény az enyém."
Aki a szívét őrzi tisztán,
annak a rém is porrá válik aztán.
Nem adom el, nem adom el a szívem!
Nem lesz a lelkem alkudott kincsem.
Amit a rossz ad, azt vissza is kéri,
de a tiszta út a fényt megidézi.
Nem adom el, nem adom el a nevem!
Nem írom alá, hogy félelem legyen.
Inkább szegényen, de szabadon élek,
mert a szabadság az igazi ének.
Kop-kop… elment a zaj,
Zsuzska nevet: „Élek. Ez a baj."